Állítom, mindennek van kultúrája. Ebben biztos vagyok, más kérdés azonban, hogy ismerjük, gyakoroljuk vagy egyáltalán tiszteletben tartjuk e azokat. De szinte mindenre ráhúzható a szó, kultúra, s ezt az is alátámasztja, hogy legutóbb például, teakultúráról hallottam. Így aztán gondolom, nem fogjátok vitatni, ha azt mondom, az étkezéseteknek is van kultúrája. Van?
A kérdésfelvetés jogos, hiszen a tapasztalat azt mutatja, a legtöbb ember étkezése mindennek nevezhető, csak kulturáltnak nem. Volt bő másfél évem, hogy tanulmányozzam az étkezési szokásokat és módokat, hiszen amíg én nem ettem, mások előtérbe kerültek számomra ebből a szempontból is. Így aztán szert tettem egy olyan tapasztalatra, amelyből tanulhatunk. Mindannyian.
Észrevettem, hogy a legtöbben – s tényleg tisztelet a kivételnek, azon keveseknek, akik vannak -, időt, energiát és tiszteletet sem adva a testüknek, szó szerint lapátolják az ételt. Rágás nélkül, sokszor nyögve nyelősen jut át egy-egy falat az ember torkán, s aztán azon is csodálkozik, hogy emésztési problémái vannak. Jó, hogy nem egyben küldi a szelet húst a gyomornak, feladatnak.
Másik kedvencem, amikor úgy veszi valaki a következő adagot a szájába, hogy az előző is ott van még. Gyakran hallom a panaszt, hogy nincs idő fogyókúrázásra, de hogyan lenne, ha az étkezésre sincs? Hová ez a kapkodás? És miért?
Rohanó világban élünk. Tény. És a munka világában, ahol -mint a neve is sugallja-, a munkáé a főszerep, s nem a táplálkozásé. De tudnunk kell, hol a határ, mérlegelnünk kell, mi az ami fontos, a testünk, vagy legvégső esetben az anyagiak.
Lehet, hogy fordítva gondolkodom, mint a nagy átlag, de nézzétek ezt el nekem, kérlek, hiszen sokáig fejjel lefelé lógatva próbáltam túlélni egyik napot, a másik után. Mégis hiszem, hogy van igazság abban, amit hirdetek.
A következő sorokat olvasva, lehet néhányan felhördültök, de el kell mondanom még valamit. Én szeretem a testem, mindannak ellenére, hogy láttunk már szebb napokat, a vágásaimmal, a hegeimmel, a sérüléseimmel és a soványságommal együtt is, szeretem, mert lehetőséget ad a lelkemnek és a szellememnek arra, hogy éljek. Mindennap hálát adok az új nyelőcsövemnek, a maroknyi gyomromnak és a többi testrészemnek, amiért működött, amiért itt vagyunk. Hogyan tehetném hát meg, hogy az alapvető tiszteletet nem adom meg neki, s nem kulturáltan étkezem?
A torkom, amelyért imádkoztam, hogy megmaradjon, nem szemétledobó, nem is használom akként. Nem nagy energiabefektetés, ha alaposan megrágom az ételt, amit a számba veszek, ha tisztességes körülmények között táplálkozom, ülve, nyugodtan és főleg élvezettel.
Tovább tart egy-egy étkezés? Tény. De elárulok még egy tényt. Négy ember két héttel ezelőtt megfogadva a tanácsaimat, változtatott az étkezési szokásain, közülük hárman leadtak két-két kilót már az első héten, mégsem ez volt a számukra legszembetűnőbb változás, hanem az, hogy örömet éreztek. Az étkezés örömét! És persze hozzáteszem, az étkezés kultúrájának varázsát…